A termékeny alkotók közé tartozó Pozsgai Györgyi új verseinek gyűjteménye nem csak azért viselheti okkal a Fényvisszaverődés címet, mert számos költemény fő motívuma a fény; összetettebb értelemben is jogos, részint, mert belső tájakra kalauzol el, ahol fény és árnyék, hit és kétség, vágy és belenyugvás váltakozik, részint meg a költőnő látásmódjára utal, ahogyan a látott világ belső képpé változik, ahogyan a lélekben visszatükröződik. E versvilágban általában is nagy szerep jut a benyomásoknak, észleleteknek: a színeknek, formáknak, hangoknak, illatoknak, a tapintásnak. Számos versében az érzékelések egyszerre tűnnek föl: „Testem selyem ágyba / süpped, hamvas ezüst / mező közepén” (Árvalányhaj); „Színek szerelme / lüktet a térben, / lebbenő selyembe / fogódzik a lélek” (Festett selymek).