Fekete Magdolna úgy ajánlja magát az olvasó figyelmébe, hogy szívből szóló és szívhez szóló verselő kíván lenni. E vágya annyiban teljesülni látszik, hogy valamennyi dalformájú, vallomásos mondandójú, a rímelésre kínosan ügyelő, strófákba tördelt sorai túláradó érzelmeket mutatnak. Témája túlnyomóan az érzelmi viszony, a szerelem boldogsága és a szakítás bánata, de van mondandója az évszakokról és napszakokról, az ünnepnapok fényéről és a hallgatás csöndjéről, a szüleiről és az elmúlásról. Ám írjon bármiről, legtöbb darabja szentimentális túlzásoktól terhelt, kimért szótagszámmal ütemes, többnyire páros rímű alakzat, amelynek textusa vajmi kevéssé stilizált. Versei ritkás gondolatainak és sűrűbb érzelmeinek pőre megvallását jelentik, nélkülözve a poézis eszközeit, az ábrázolás képszerűségét, metaforikusságát.