Dosztojevszkijt nem véletlenül tartják a lélektani regények mesterének, írásaiban gyakori, hogy a hangsúlyt elsősorban a hősök érzelmeire, belső vívódásaira, a lélek legmélyebb rétegeinek feltárására helyezi. Így tesz a Fehér éjszakák megírásakor is, amelynek főhősévé egy álmodozót választ, aki ábrándozásaiban egész regényeket él át. Magányosan és álmaiba merülve rója az éjszakai Szentpétervár utcáit akkor is, amikor találkozik egy különleges lánnyal. Vagy talán ez a találkozás is csak egy álom? A Szelíd teremtés már nem a beteljesületlen vágyakozás története, hanem egy olyan házasságé, amelyben egyik fél sem érti meg a másikat, és mindketten hallgatásba burkolóznak. A kimondatlanul maradt szavak feszültséghez, majd tragédiához vezetnek… A Proharcsin úr című írásában Dosztojevszkij kétféle világnézetet ütköztet egymással, miközben újfent a lélek rejtelmeit boncolgatja, és rámutat arra is, hogy végül „a halál lerántja a takarót minden titkunkról”. Ami ezt a három művet összekapcsolja, az Dosztojevszkij utánozhatatlan zsenialitása. Stílusa annyira egyedi és időtálló, művészete olyan katartikus hatású, hogy annak egész egyszerűen nincs párja a világirodalomban.