A trianoni döntés nem csupán magyarok milliónak sorsát szabta meg egy teljes évszázadra, elvetve a második világháború és a népirtás magvait, de a határon túlra került, addigra már szint teljesen asszimilálódott, sőt a magyar polgári átalakulásban aktívan résztvevő zsidóság előtt is válaszút állt. Magyarként folytatják tovább életüket vagy betagozódnak az egyik utódállam többségi etnikumát meghatározó népbe. Kőbányai János önéletrajzi esszégyűjteményének ez (is) az egyik fő gondolata és meghatározó kérdésfeltevése, melyet a családi hagyomány által felkeltett érdeklődés motivált. A Múlt és Jövő című folyóirat, valamint az 1994-től a lapra épülő kiadó főszerkesztője a múltat nem teherként, de megismerésre méltó örökségként szemléli, melyet tragédiáival és fényesebb korszakaival együtt kell látni és láttatni. A kiadó célja éppen a látás és a láttatás kettőségben ragadható meg. Az esszék első darabja éppen ezt tűzte ki maga elé: az olvasókat a Kőbányai-Klauber család történetén, ősök és valószínűsíthető ősök során vezeti végig. A tanulság, hogy mindig a jelenben élőknek kell a múltat életben tartania, s ha kell és már megkopott, az ősök sírjainak feliratát úrjafuttatni ékes aranyozással. Az esszéket összeköti az emlékezés imperatívusza, amely nem mentes a szubjektív narratívától, sőt éppen ez adja a velejét. Az emlék ugyanis csak az emlékezőn keresztül tud valóban a jelenben szervesülni, megragadható módon létesülni, hogy a másik, a bevont újabb fél is részesülni tudjon valamiből, amit nem volt módja közvetlenül átélni. Kőbányai tolla nyomán a 20. század utolsó évtizedei kelnek életre, a magyar kultúra és kultúrpolitikai meghatározó alakítói lépnek elő.