Ez a könyv a számomra elérhető világ esztétikai elsajátításának egyedi kísérlete. Mind stiláris összetettségét, mind a szertelenül szétágazó tematikáját tekintve meglehetősen rokontalan. Az elsajátítás, persze, az egyedfejlődés kezdetét meghatározó, gyermeki működés. A felnőtt már romokban hever, de fel-felhorgad benne minden esettsége, alkalmatlansága mellett a pokoli-édeni hév, az erotikus késztetés: a jelenségeket végzetes vággyal magába gyűrni. Viszony helyett azonosság…? Kívántam, hogy az olvasó már-már gyönyört érezzen olvasás közben, ezért erőszakos és érdes itt-ott a szöveg, amint a gyönyör élesebb és durvább a gyanúsan fennkölt gyönyörűségnél. Tudom, hol léptem át a műfaji határokat. Esszé, karcolat, napló s prózavers változatai vagy kevercsei e kis írások – végső soron rebbenékeny vallomások; asszociációs gondolkozással túlterhelve. „Egy magányos sétáló álmodozásai” – nem épp Ermenonville-ben! S tudni vélem azt is, mit kíván a nép. Az emberiség szent nevében. Hisz a nép fia lennék, természetesen; legalábbis remélem, jobb pillanataimban tényleg részesülök az egyesülés kegyelmében. Tehát könyvem: lektűr. Működöm – s megnyilvánulok! (Káplán Géza)