A színésznő pályáját végigkísérte a költészet, korántsem csak előadóművészként, hanem költőként is, hiszen már szerepelt a Kolozsvárott, 1974-ben megjelent Varázslataink antológiában, első önálló verses kötete azonban csak 2015-ben látott napvilágot, Te tudsz engem, Uram (201607152) címmel. Újabb – „léthelyzeti változásoktól ihletődött” – verseit most azzal a szándékkal adja közre, hogy az élőkhöz szólva figyelmeztessen az elmúlásra, illetve arra, hogy ugyan a romló testen erőt vehet a halál, azonban a lélek mindig az ég felé kívánkozik, vagyis fölfelé énekel (Ének az élőknek). Nászta Katalin versei a hitről szólnak, de korántsem rajongással, sokkal több gondolati és érzelmi elkalandozással, kétellyel, tűnődéssel.