A jelen közállapotaira az értékek árulásokba, áru-áradatba fulladása jellemző. Ezt a kulturális állapotot festi le Végh Tamás a Nagy László születésének 100. évfordulójára írt Emberségünk magasában című versében, mely egyben legújabb kötetének címét is adja. Innen idézek néhány sort, melyekkel a költő világképének legfőbb vonását szeretném szemléltetni. „Rajtunk ragadt áhítatban dagonyázunk”. Ha még érzékeljük is a hajdani áhítatot, az isteni jelenlét hatásának nyomát, a Lét szent komolyságát egyes létezőkön, már döntően élvező-fogyasztó viszony fűz hozzájuk. „Időnk testetlen rángás”, nincs már súlya, nem lép világba a Teremtő Szellem, a Jó, ha lélekben meg is születik. Ennek következtén „hazug hasadás”-ban élünk. A lélek üdvösségének esélye „testetlen”, valóságtalan, nélküle a történelmi idő totális szétesést mutat, „szilánkos pillanataira már alig van szavam” – szól az elnémulással küszködő poéta. „Ember-arcunk tűnni látszik” – vonja le a végső tanulságot. Ha a múltban még éltető formákakat, tartalmakat őrizzük is, „jelkép, jelszó jelmez csupán, fényfolt csak egy vásott ruhán”. Az isteni eredetű, az embert embernek megtartó értékek színházias álöltözetekké váltak. Mindezek dacára, habár az időtálló dolgok szilánkosra törtek, maszkokká silányodtak, korszerűtlen figyelemmel még fellelhetők magunkban, körülöttünk állókban, távoliakban. A szilánkok fellelése, művészi ábrázolása és átélhetővé tétele mindenkor költői feladat marad – sugallja Végh Tamás ars poeticája –, mert egyedül ez teremt ellensúlyt az általános szétesésben. (Fodor Miklós)