A felvidéki költő líráját az egymásnak ellentmondó léttapasztalatok önreflexióban találkozó együttese egyéníti. Nála az emlékezés, az elmúlás, a hit, a magány, az önszemlélet egymást keresztező, egymással érintkező gondolatok. Így a köznapok világa metafizikai jelentést kaphat, a személyes élmény egyetemes tapasztalattá tágul, a komoly iróniába fordul. Ez az ellentmondásokat összehozó relativizáló hajlam mutatkozik meg új kötetének számos versében; a kötet élére mottóként tűzött költeményben is az egzisztenciális bizonytalanság kap hangot: „A tapasztalat belülről / kitárja a felejtés / ajtaját, / majd kívülről / bedeszkázza azt” (Helyesbítés).