Fellinger Károly Elterelt égitestek című kötete egy olyan lírai világba vezeti az olvasót, amelyben a bizonyosságok rendre elmozdulnak megszokott helyükről. Az idő, az emlékezet, a halál, a hit, a magány és az önmagunkhoz való viszony kérdései nem elkülönülő témákként jelennek meg, hanem egymást keresztező létélményekként. A versek beszélője úgy tekint a világra, mintha annak jól ismert rendje mögött folyton egy másik, nehezebben megközelíthető rend körvonalait keresné. Ebben a költészetben a hétköznapi tárgy váratlanul metafizikai jelentést kaphat, a személyes emlék egyetemes tapasztalattá tágulhat, a komoly pedig egyetlen mozdulattal groteszkbe vagy iróniába fordulhat. A kötet címadó verse mindennek poétikai sűrítménye is lehet: „A vers ellenáll / a szavaknak, / mint két párhuzamos / a végtelennek” (Elterelt égitestek). A költő számára a vers eszerint nem a világ végleges megfejtésének eszköze, hanem annak a feszültségnek a nyelve, amely a kimondható és a kimondhatatlan, a tapasztalható és a sejthető között keletkezik. Ez a különös ellentmondásosság az egész kötet egyik legfontosabb szervezőelve. Fellinger verseiben egymásba fordul élet és halál, jelenlét és hiány, hit és kétely, emlékezés és felejtés, véges és végtelen. Nem egymást kizáró fogalmak ezek, hanem egymás feltételei. A halál nem egyszerűen megszakítja az életet: láthatóvá teszi annak szerkezetét. A felejtés nem csupán az emlékezet hiánya: az emlékezés sajátos, sötét alakváltozata. A csend pedig nem a beszéd megszűnése, hanem egy másik, talán mélyebb nyelv kezdete.