Kabai Lóránt posztumusz kötete a költő még életében megírt és kötetbe rendezett verseit foglalja magában, melyek izgalmas párbeszédre lépnek a – szintén a költő által megörökített – fekete-fehér fotókkal, s ha ez nem lenne elég intellektuális élmény, a szövegek az önidézés posztmodern gyakorlata révén az életmű korábbi darabjait is beemelik a kötet szövegterébe, a jelentéseket tovább tágítva a korábbi szövegek – rögzültnek hitt – olvasatait is módosítják. A kivágások torzítanak, újraírnak, lelepleznek és eltussolnak, retorikai és poétikai fogásaikkal – a neoavantgárd poétikai és episztemológiai belátásait kiaknázva, illetőleg a posztmodern életérzést játékba hozva – a töredezettséget, a rejtőzködést és a végső soron megismerhetetlen egyént és világot állítják olvasóik elé sajátos mediális megoldásaikkal.