Ellentmondásokkal terhelt, nehéz időszak, tele súlyos kihívásokkal – leginkább így írhatnánk körül a Kádár-korszakot az egyházak szempontjából. Vajon mi jellemezte a korszak két kisegyházának vezetőit és tagságát ebben az időszakban? Mennyiben tudták, illetve akarták kiszélesíteni az állam által kijelölt mozgásterüket? Kötetünkben az 1956–1989 közötti történelmi periódust olyan szempontból dolgoztuk fel, hogy a metodista és a hetednapi adventista felekezeten belül milyen ellenálló mozgalmak jöttek létre ebben a korszakban. Vizsgáljuk ezek kialakulásának okait, lefolyását, ezen belül küzdelmeiket az állami szervekkel és saját egyházvezetésükkel. A történetet kifejezetten drámaivá teszi az egyes egyházvezetők, lelkészek beépítettsége, az állambiztonsági szervekkel folytatott kapcsolatuk. A tiltakozó mozgalmak által felvetett problémákat egyik esetben sem sikerült megnyugtatóan rendezni, így mindkét felekezet esetében egyházszakadásra került sor, és ezek a mozgalmak külön közösségben folytatták tovább hitéletük gyakorlását – ilyen módon tehát a történetük a Kádár-korszakon is túlmutat. Figyelemre méltó, hogy a tiltakozó mozgalmak milyen sok éven át kitartottak az általuk képviselt ügy mellett, és az, hogy az erős nyomás ellenére is következetesen ragaszkodtak a lelkiismereti és vallásszabadsághoz egy olyan történelmi korszakban, amelyben ezek az alapvető emberi jogok leginkább csak papíron léteztek. „Vallás dolgában legyünk őszinték: igazi pogányok, igazi zsidók, igazi keresztények” – írja Blaise Pascal 590. töredékében. Ennek a gondolatnak a tükrében igyekeztünk vizsgálni mindazokat az eseményeket, amelyekkel az áttekintés során találkozhatunk.