Önéletrajzi ihletésű írást tarthat a kezében az olvasó, melynek kapcsán bizton állíthatjuk, hogy a sors, amelynek nyomán a kötet megszületett, valóban regényes. Az inkognitóját szigorúan őrző Fakíliusz ugyanis minden művészetek egyik legkalandosabbikát űzte több mint három évtizeden keresztül: egy vándorcirkusz társulatának tagja volt zenészi, s zenebohóci minőségben, dobosként pergetve a ritmust, egyszemélyes zenekarként varázsolva muzsikát a porondra, hogy a nagyérdemű ámulata, élménye még teljesebb lehessen. De vajon milyen előzményekkel, s miként kerülhet valaki effajta státuszba? Milyen tapasztalatokkal, emlékekkel gazdagodik az ember, ha a világot cirkuszi dobosként járja? Mindezekről (s még mennyi minden másról!) bőséggel olvashatunk memoárjában: szó esik az angyalföldi gyerekkorról, a karizmatikus nagybácsi hatásáról (aki nem mellesleg szintén cirkuszi muzsikus volt), arról, hogy a vágyálmok miként válnak valóra akarat s szerencse által, és persze azokról az elképesztően színes és változatos kalandokról, találkozásokról, amelyek a különféle országokban járva érték. Az írásban kurzívval szedett szakaszok jelzik a gyerekkori emlékek felidézését az egyébként nagyjából kronológiai sorrendben építkező szövegben. A mű a szokatlan sorsok, és a cirkuszi kulisszatitkok iránt érdeklődők figyelmére számíthat. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"