A Jelenkor Kiadó gondozásában megjelenő életműsorozat újabb darabjaként jelentek meg Borbély Szilárd összegyűjtött esszéi. Az utószót ezúttal is a jeles Borbély-filológus, a költő, író és irodalmár életművének szakavatott kutatója, Krupp József jegyzi. Talán érdemes ezzel a szöveggel kezdeni, mivel a filológiai alaposságú összegző írás minuciózus módon foglalja össze mindazt, amit Borbély Szilárd esszéírói gyakorlatáról, e sajátos prózai műfajban történő megszólalásmódjáról van módunk megismerni. Aki az elmúlt évtizedekben nyomon követte az alakuló Borbély-életművet, biztosan otthonosan mozog a szerző kisprózái között is, de azoknak, akik még csak most ismerkednek a 2014-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt alkotó szövegeivel, érdemes elmondanunk, hogy az esszéírás jelentőségét kár lenne alábecsülni az életművön belül, a kísérletező jellegű prózai szövegek megalkotásának vágya és az erre való folyamatos törekvés végigkíséri az életművet. Borbély esetében az esszé az önreflexió helye, melyben megkapó, olykor csapondó líraisággal beszél olyan intim tapasztalatokról, belső lelki folyamatairól, melyeket még lírájából is kizárt – lévén a Borbély-versekre elsősorban a személytelenséggyakorlatnak nevezhető költői eljárás jellemző, ami a még oly fájó emlékek és élmények távolságtartó előadását öleli fel. Az esszékben Borbély sokkal szabadabban tud és mer a számára kényes kérdések felett töprengeni, miközben betekintést nyerhetünk mindabba, hogy mint szerző és szövegeinek első olvasója mit gondolt költői és prózai szövegeiről. De az esszé ad teret az irodalmi művek és kulturális jelenségek felett való kritikus gondolkodásba oltott kontempláló szemléletmódnak is.