Szanki Tóth Marianna verseire is igaz az a széltében elterjedt megállapítás, hogy a költő írjon bármiről, önmagáról beszél. E kötet versei szinte kivétel nélkül vallomások, amelyekben nemcsak a maga gondolatairól, érzéseiről ír, de akkor is magából, a lírai alanyból indul ki, ha édesanyjáról, Petőfi szobráról vagy az őszi falevelekről szól. Ez az egocentrizmus azonban semmiképp sem tolakodó, mert a lírai alany éppenséggel szemérmesen tartózkodó, finom és érzékeny lélek, akinek a szerelem is plátói érzés: „A szerelem természete, / hogy nem kell hozzá tested, / csak habkönnyű lelked” (A szerelem természete). Megfigyelhető, hogy a lírai alany milyen sokféleképpen írja le önmagát, milyen sokféle regiszteren szólal meg.