„…A legnagyobb reménytelenség óráiban, amikor minden kifelé vezető út sötétnek tűnik, gyakran nem marad más kapaszkodó, csak az a halk, belső ellenállás, amely nem kiált, csak létezik. Ez a csendes tartás – mint mély gyökér a földben – nem látványos, mégis elég erős ahhoz, hogy ne engedje teljesen összeroppanni a lelket. Ez az ellenállás nem a létezést tagadja, ellenkezőleg: arra emlékeztet, hogy még mindig él bennünk valami, ami nem adja fel. És néha ez az apró, alig észrevehető szilárdság menti meg az embert attól, hogy végleg elveszítse önmagát. Ez az, amit birtokba venni már nem lehet. Ezek a háborús novellák – mozaikok – ráébresztenek minket az eredendő jó ösztöneinkre és a szavak – jó és rossz, erény és bűn, emberség és embertelenség – valódi jelentésére. Megérjük, hogy háborúban csak a háború van. Hogy az ipari méretű pusztítás és a borzalom nem szolgál magasabb, „történelmi” célt, hanem emberi sorsokat rombol és megnyomorít. (…) A novellák – a közéjük fűzött drámai erejű festmény sorozattal és a kíméletlen valóságról készült láttató erejű háborús fénykép-dokumentumokkal –, egy nagy tabló mozaikdarabjai és megrázóan arra figyelmeztetnek, hogy az éberség elvesztése a szabadság elvesztése, mert ha nem vigyázunk, valamilyen hatalom rajtunk midig erőszakot követ el és felettünk uralkodni fog.”