Kim Simonsen költészete látszólag a tárgyias líra távolságtartó, minimalista megszólalásmódjával rokonítható, azonban ahogy egyre mélyebbre ássuk magunkat a Feröer-szigeteken élő szerző szövegeiben, az egzisztenciális és emocionális többlet fokról fokra kibontja magát. A kötet ugyanis, bár a természeti erőkről, a mikrobák világáról, illetve az univerzum és az ember kapcsolatáról közöl tanulságos gondolatokat, végső soron az apa elvesztése miatti gyász feldolgozásának lírai lenyomata. A gyász lírai felvétele, amely a szellemi útkeresés, a válaszok nélküli kérdések feltevésének vágyát és parancsát írja ki magából. „A nem-emberi érdekel, / rovarok, vírusok, / gyulladás / és minden, / ami a porózus pórusaink között / csörgedezik és csöpög” (17.) – így fogalmazza meg Simonsen lírai beszélője a kötet elsődleges tematikai-motivikai alapállását. De éppen e „nem-emberi” dolgokon, élő és élettelen létezőkön keresztül jut közelebb az ember lényegi oldalához; apja alakjához, valamint saját belső világához, amely úgy az anyagi valósággal, mint a szellemi dimenzióval is szerves kapcsolatot ápol. Simonsen lírájában az emberek, állatok, egysejtűek vagy éppen az élettelen természet reprezentánsai (sziklák, hullámok) között elmosódnak a határok: „Ma reggel megint embernagyságú / fekete sziklákat ver ki magából a tenger” (29.).