Nagyapjának, Sztankó Eleknek állít emléket Diczházi Zsolt ezzel a kötettel, amelyben felmenője élettörténetét egyes szám első személyben beszéli el, így téve intimebbé a történetet. Az életrajzi kisregény vázát minden bizonnyal családi narratívák adják, ezeket egészítette ki képzelőerejére hagyatkozva a szerző. Az így személyes hangon, visszaemlékezés-szerűen elbeszélt történet időrendi sorrendben halad, kezdve a selyei gyerekkorral és a kádártanulói évekkel, folytatva a tállyai, miskolci és selyei tanoncidőszakkal, majd az ezt követő mestervizsgával. A fiatalság esztendeit - miként az egész nemzedékének - beárnyékolta a háború: a frontszolgálat, majd pedig a cseljabinszki lágerben letöltött fogság.