Az öregedésről szóló történetek gyakran hajlamosak vagy nosztalgikus bölcsességmesévé, vagy lemondó szomorúsággyűjteménnyé válni, miközben ritkán beszélnek arról a csendes düh¬ről és elfojtott életerőről, amely egy hosszú élet során felhalmozódhat az emberben. Fekete Judit Dolli című regénye éppen ezért különösen izgalmas vállalkozás, mert egy idős nő történetén keresztül nem az elmúlásról, hanem a késői önfelszabadítás lehetőségéről beszél. A hetvenen túli Dolli egész életében a kiszámíthatóságba és a hallgatásba kapaszkodott: kerülte a zajt, a konfliktusokat és mindent, ami kibillenthette megszokott rendjéből. Tizenharmadik kerületi panellakása maga a szótárból kilépő pedantéria, melyet a megbonthatatlan rend ural évek óta, miként Dolli napi rutinját is. A Margaréta Idősek Otthonába kerülve azonban egyre furcsább testi és lelki változásokat tapasztal magán, miközben az intézmény nyomasztó hétköznapjai mögött is baljós titkok sejlenek fel. A regény egyik legnagyobb erőssége, hogy a groteszk humort, a társadalmi szatírát és az egzisztenciális szorongást különös természetességgel képes egymás mellé helyezni. Dolli figurája egyszerre bosszantóan makacs, mélyen sérült és rendkívül szerethető alak, aki fokozatosan rádöbben, hogy egész életében túl sokszor választotta a csendet önmaga helyett.