Baán Tibor költészetének alapfogalmai között az idő tekintélyes helyet foglal el. Versvilágában folyton szembesül a múlt és a készülődő jövő, azaz a jelen, közöttük meg folyamatos az oda- és visszacsatolás, a tükröződés, a visszaverődés. Új kötetének nyitó verse is a múltból eredő időt nevezi meg, mint a lényeget: „az ősidők / barlangi méhe / szüli az időt / nincsen vége” (Könyörgés). A költő rendszerint visszatekint, emlékezik, múltat idéz; nála az autóbusz is időben visszafelé halad (Útvonal), az ingaóra régi hangulatokat támaszt föl (Magyarázat), az idő meg nem más, mint egy végtelenített olvasó, fohászos zsolozsma (Olvasó). Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy Baán Tibor egyhúrú költő lenne, csupán azt, hogy a lírai alany emlékező attitűdöt képvisel, befelé él, akinek épp olyan eleven lételeme a múlt, mint a jelen.