Az imához hasonlóan, bár némi kerülővel jut el Istenhez Fellinger Károly, aki lírai életműve újabb állomásaként az égi kapukon döngetve vár választ az élet nagy kérdéseire. S ahogy egyre beljebb sodor minket a lendület Fellinger lírai Istenkeresésének útvesztőjében, úgy érezzük egyre biztosabban, hogy a lírai énnek sikerült az, ami csak keveseknek előtte, ha nem is minden, de legtöbb kérdésére a versírás ihletett állapotában választ kapott. S noha végső válasz a földi élet során nem kapható, ezzel a tehertétellel kell minden halandónak együtt élnie, a kinyilatkoztatott isteni igazságok fénye rávetül Fellinger Istenkereső szövegeire. Alanyi líráját a filozófiai tanok és bölcseleti belátások emelik még magasabbra, ahol már a levegő sem olyan sűrű, az oxigénhiány pedig akár végzetes is lehet. De költőnk tudja: ennyi áldozatot meg kell hoznia azért, hogy a hegy tetejéről költeményekbe vésett imáit autentikus módon tudja tolmácsolni. A testbe zárt lélek előtt az anyag testesíti meg a megismerés korlátait, episztemológiai akadályt görgetve a transzcendencia közvetlen módon történő megtapasztalása és megértése elé, miként Fellinger Hátam előtt című versében találóan összegzi: „Amit a szem lát, közben változik, a / valóság határokat szab, mivel a / kovászként hozzáadagolt igazság / megdagasztja, kilép a lehetőség // keretéből, sodródik egyenesen / a végkifejlet beláthatatlan, ős- / folttalan szélirányába, feledni / azt, ami futószőnyeg volt valaha”.