E szűk félszáz vers – a maga töredékes impresszionisztikus jellegével – tág magánuniverzumot nyit. A hiány és a távolság költeményei ezek, bennük látomásos/hallucinatív emlékek férkőznek közel hol a görögországi megszólítotthoz (tenger és part határvidékét járva be), hol a romániai körülményekhez (köztük találjuk „a gyönyörű Kolozsvár kétnyelvű száját” [földrajz]). A nyelv költészeti létmódjának lélektani vetületei a formanyelv kísérletező szabadságához bátran megélt és színre vitt kétségbeesést társítanak. Az eredet idilli vidéke után sóvárog a könyv nyitánya: „visszatérnék ismét egy tisztásra” [egy zöld isten] – és a költői identitást is megokoló belátás zárja a vallomásos fragmentumok sorát: „rájöttem / hogy csak azért írok / mert szeretlek [...] ebben a városban ahol senki / sem szeret igazán senkit” (L o m). S amit közbül találunk? Egzaltáltan elégikus szerelmi vágyódást – s egy imádságos lelkiállapot istentől megfosztott önképzetét. A hiteles szavak keresését a perdöntő elhallgatás kísértése bonyolítja fájdalmassá. Călin Vlasie – mindenekelőtt feltűnő eredetiségű, kiváló költő. Munkássága, amelyet aprólékosan kidolgozott, mintegy egy évtizednyi intenzív kereséssel a szigorú fogalomalkotás és a felfoghatatlan misztérium közötti törékeny egyensúly után, a világ pszicho -fantasztikus felfedezésének rendkívüli forgatókönyvét kínálja. Lenyűgöző irodalmi élmény, amelynek magmatikus magja izzó marad, és lenyűgöző erejét az idő múlásával is érintetlenül tartja...“ Călin Vlasie (1953) költő, prózaíró, esszéista, publicista és szerkesztő, a kortárs román irodalom fontos alakja. Az apró események pedig fordításirodalmunk egyáltalán nem apró eseménye. (Balázs F. Attilának tetemes köszönettel tartozunk fordítói munkájáért.)