Sűrű szövésű próza ez, Masszi Bálint nem fukarkodik a jelzőkkel, tűpontos, cizellált ábrázolásokat ad. A novellák egészen közelről, „premier plánban” mutatják a szereplőket, akik általában kisemberek, gyakran idősek, olykor csúnyák és betegek. Masszi nagy empátiával, mély emberséggel festi le őket, ha nem is akar mindig reményt felcsillantani az írásaiban, mint a fogyatékos fiát ápoló anya megindító történetében. Szerzőnk szeret filozofálni, és tud is: néha meglepő helyeken bukkan elő egy megszívlelendő gondolat vagy gondolatmenet, például hogy „a bolondnál komolyabb ember nincsen”. És valóban, a novellák gyakran az őrület határán táncoló -- vagy abba belehulló -- embereket mutatnak, ebben a legremekebb a papucsok története (Körisme I). Aki járt egyetemre, annak külön ajánlom egy tanszék életének gyilkos szatíráját, a szélhámos professzorral (Botrány, Az ajtó). De ebben is, mint mindenütt, a komikum mellett valami mesterien szorongató, fenyegető érzés lengi át Masszi Bálint világát, mint egy távoli, nyugtalanító dobszó. Mint amilyen most a világ. /Nádasdy Ádám/