Buda Ferenc verseiben számos, azonnal az emlékezetünkbe vésődő sort találunk: kijelentéseket és kérdéseket. Amikor egy-egy versét először olvastam vagy hallottam, magam is a hangsúlyos sorokat jegyeztem meg, s azoktól elindulva fordultam az adott mű egésze felé. Műveinek többségét az elmúlt évtizedekben így, élményt adóan ismertem meg, s írni is úgy tudok róluk, ahogy azok bennem élnek. Költészetével hihetetlenül tágas világot teremtett – tágas világot, amelyben bolyongani lehet, s amelyben a motívumok és azok kapcsolódásai vezetnek bennünket. Ezt azért is hangsúlyoznunk kell, mert a nevéhez máig a szűkszavú jelző kapcsolódik. Igaz, nem erőltette a szót, de nem volt szűkszavú; ezzel az írást és önmagát is megbecsülte. Ismerjük azt az általánosító megállapítást, amely szerint a költők halála után másképpen látjuk azt, amit megteremtettek. Buda Ferencről életében is sokan tudtuk, hogy jelentős alkotó; némi igazság azonban vele kapcsolatosan is van a fenti állításban. Halálával nemcsak élet és mű korábban is tételezett szoros kapcsolata vált nyilvánvalóvá, hanem teremtett, több ágat magába foglaló világának egységessége is.