A pártállam idején kialakult hazai ellenkultúra a magyar művelődés egyik nagy legendája. Számos igazság (például, hogy Cseh Tamás valóban rajztanárként dolgozott eleinte), még több féligazság (hogy milyen szinten tudott gitározni), és annál is több tévedés (hogy cseroki származású lett volna a nagyanyja) él róla a közbeszédben. A címbeli garabonciások azok a meghatározó erejű kulturális alakok voltak, akik – sajnos – két végén égették önmagukat, így Vujicsics Tihamér, Latinovits Zoltán vagy Markó Iván. A garabonciás kifejezés a közösség által rájuk ruházott szerepet jelzi, egyszersmind a tűrt és a tiltott határmezsgyéjén való rendszeres átkelésükre is utal. A jelen tudományos kötet az ellenkultúra 1970 és 1990 közötti korszakát tekinti át néhány kiemelkedő alkotó portréja (az eddig említetteken túl még Bódy Gábor, Kobzos Kiss Tamás, Koncz Zsuzsa és Martsa István), átfogó korszak- és területelemzések (a táncházmozgalom, az ellenkultúra fogalma, az állami mecenatúra) és személyes visszaemlékezések révén. A szerzők tudatosan fordultak szembe a nosztalgikus mítoszokkal, hogy érzékeny képet adjanak a félnyilvánosság összetett döntéshelyzeteiről, művészi eredményeiről és azok máig tartó hatásáról.