Az Arthur C. Clarke-díjas szerző újabb űroperája ékesen bizonyítja, hogy Adrian Tchaikovsky egyrészt tökéletesen elsajátította az általa választott műfaj formanyelvét, másrészt könyvről könyvre képes a biztos műfaji alapokról kiindulva valami merőben újat mutatni, játszani a rajongók elvárásaival, miközben a szórakoztató, de egyben mélyen elgondolkodtató szövegei a jelenünk kapcsán is igen komoly állításokat fogalmaznak meg. Az üresség szeme egy sci-fi trilógia második részeként természetesen magán viseli a klasszikus középső kötetek terhét, de a szerző sikeresen elkerülte, hogy könyve csupán átvezetés legyen a zseniálisan induló első és a valószínűleg valamilyen váratlan csavarral záruló harmadik rész között. A regény világa a távoli jövőben lett felépítve, az események ebben a számunkra merőben új és ismeretlen valóságban játszódnak. Az első részből megtudhattuk, hogy az emberiség a túlélésért küzd, a nemtérből előlépő Építészek ugyanis abban lelik örömüket, hogy bolygókat semmisítenek meg és alakítanak át saját ízlésüknek megfelelően – ebben az esetben a bolygót benépesítő fajok nem sokat nyomnak a latban. Az embereknek nem sikerült a Földet megvédeniük, de egy ütős szövetség, a korábban ellenségeskedő frakciók összezárása elégnek bizonyult. Azonban nyolcvan évvel a nagy háború után úgy tűnik, az Építészek visszatértek, és azokra a világokra is veszélyt jelentenek, melyeket korábban valamilyen vallásos tabu miatt megkíméltek. A második rész főszereplője egy genetikailag módosított szuperember, Idris, aki a nagy háború alatt volt Közvetítő, azok egyike, akik képesek kommunikálni az Építészekkel.