Monográfiájában nem egyszerűen az elemző és a leíró szempont határozta meg, ahogy Iványi Márton az iszlám „rejtőzködő arcait” magas fokú kulturális és nyelvi, valamint széleskörű forrásismereteire alapozva közelebb hozza a kortárs magyar olvasókhoz, hanem a kulturális és vallási párbeszéd elindításának lehetősége, amely a kölcsönös megértés felé hatalmas lépést jelentene. A szerző közvetlen tapasztalataira, a feldolgozott forrásokra, valamint tudományos eredményeire alapozva határozza meg az iszlám közép-európai történetét, a muszlim hívők befogadástörténetét, a vallás és követően fogadtatását és a későbbiekben is meghatározónak bizonyuló recepcióját. A felmutatás mellett tehát célja az áthagyományozódott képek további árnyalása. Monográfiájában – ennek fényében – kulturális, teológiai és történelmi reflexiókra épülő tanulmányok füzérét kapjuk. Az bevezetőt követően az első fejezet a képmás fogalmával, annak teológiai és kulturális összefüggéseivel vet számot, mely során a keresztény felekezeteket, valamint azok teológiai magyarázatait is sorba veszi a mérvadó iszlám hagyomány mellett. A második egységben (Képmutató iszlám?) egy izgalmas és sokáig meghatározó kérdést néz meg közelebbről: gyakran tűnnek fel ugyanis a középkori Magyar Királyság muszlim alattvaló áttért keresztényként, akik mégis (titokban) megtartották muszlim hitüket. A jelenség alaposabb vizsgálata során Iványi a taqiyya fogalmának részletesebb feltárába vezeti be olvasóit.