Harald Meller régész, Kai Michel történész és Carel van Schaik evolúcióbiológus Az erőszak evolúciója című ismeretterjesztő kötetükben különböző tudományterületek eredményeit egyesítve vizsgálják, miért követnek el az emberek erőszakos cselekedeteket, és miként alakult ki a szervezett háború. A szerzők alapvető tézise szerint a háború nem az ember veleszületett, genetikai adottsága, hiszen fajunk történetének túlnyomó részében az emberek ugyan követtek el egymás ellen erőszakot, de nem folytattak a későbbi korokra jellemző szervezett háborúkat. Gondolatmenetük az evolúciós antropológia és a főemlőskutatás eredményeiből indul ki: a csimpánzok csoportjai közötti agresszió ellenére az ember evolúciós sikerében sokkal meghatározóbb szerepet tulajdonítanak az együttműködésnek és a közösségen belüli kooperációnak. Az őskori régészeti leletek tanúsága szerint az egyéni gyilkosság és a kisebb csoportok közötti erőszak igen régi jelenség, a vadászó-gyűjtögető közösségek életében azonban a szerzők szerint még nem beszélhetünk állandósult, intézményes háborúról. A döntő változást a letelepedés, a mezőgazdaság elterjedése, a felhalmozható javak és a társadalmi egyenlőtlenségek megjelenése, majd az államok és uralkodói hatalmak kialakulása hozta el, amelyek egyre inkább lehetővé tették és érdekükben állóvá tették a szervezett fegyveres konfliktusokat. Meller, Michel és van Schaik ennek leírására a „háborús mátrix” fogalmát használják, amelyben a politikai hatalom, a társadalmi hierarchia, az anyagi érdekek, valamint az ideológiai és vallási legitimáció egymást erősítve teszik tartóssá a háború intézményét.