Sebők György első verseskötetét veheti kézbe az olvasó. A debütkötetes szerző lírája egzisztencialista és vallásos húrokat pendít meg. Az egyén a halál pillanatában döbben rá saját végességére, ami éppen a végtelenség megtapasztalásán, s így a költészet halhatatlanságán keresztül történhet meg. A nyitó költemény is e szabadságélményt, a fulladás és az elkerülhetetlen vég drámai színjátékát mutatja be: „Egyszer úgyis alámerülünk mind, alá, / a hűvös, lágy opál megnyílik nekünk, / elsimulnak a homlokunkon a napok, a ráncok / megtelnek, eltűnnek, mint az aszály / nyugtalansága a föld arcán, ha elered a tavasz.” A végtelen nyugalom, a szorító időből és térből való kiszabadulás lehetősége élőként még fenyegető rémként tűnhet fel a halál horizontján, azonban az elmúlásban minden kisimul.