Depresszív, posztapokaliptikus hangulatú novellákkal jelentkezett Keresztury Tibor, aki a tőle jól ismert sötét színekkel festette meg a társadalom perifériájára szorult nincstelenek, kisemberek és alkoholisták mindennapjait. A kötet mégsem akar szociográfia lenni, bátran és tudatosan megmarad szépirodalmi alkotásnak. Egyfelől felismerhető a Kádár-korszak és a rendszerváltás utáni évtizedek világa, valamint a kortárs valóságot meghatározó jegyek, a NER tizenhat évig tartó rendszere, de Keresztury ezt egy tömegek halálával járó háború utáni időpillanatban láttatja. E háborúban a világháborúk és az etnikai alapú konfliktusok keverednek és áll elő egy időtől független háborús archetípus, egy mindenkori posztapokaliptikus világ. A novellák ebben a kietlen és embertelen létben játszódnak, máskor visszaemlékeznek a szebb napokra. Alkoholista életművészek trióját követhetjük végig, akik közül Dorozsmai két hónapon keresztül végigblicceli az országot a MÁV újraéledő vonatain, hogy végül egy könyvtárban józanodjon ki; Művész a gyengénlátó apja értékes festménygyűjteményét kezdi eladni a különböző galériáknak, hogy így fenntartsa korábbi életszínvonalát, ami kimerül a mértéktelen ivászatban; Kishofi pedig kabaréelőadóból avanzsált temetkezési vállalkozóvá, hogy végül a formálódó új elitből kiváló maffia e gyümölcsöző üzletágból is kihajítsa. A megtört és élet által megtépázott férfiak menetrendszerűen gyűlnek össze a misibá által vezetett borozóban, hogy részeg kurjongatások közben váltsák meg a világot, történeteikkel pedig próbáljanak minden esetben egymásra licitálni.