Almási Miklós „rendhagyó” esszékötetének bevezetőjében arról ír, miként zajlik a színházi próbákat megelőző olvasáspróba, amikor a szereplők még csak ízlelgetik a darabban rejlő lehetőségeket, a rendezői instrukciók és saját véleményük alapján gondolatban megformálják az adott szereplőt, amelyet majd el kell játszaniuk. Ennek okán fejti fel a Shakespeare-darabokban rejlő abszurdot, azokat az első olvasatra megbújó összefüggéseket, amelyek felfedezése megcsillantja az ikonikus művekben rejlő humort. Az író „bonckés” alá veszi és szellemesen vizsgálja, többek sorában A vihar, a Szentivánéji álom, a Macbeth, a Vízkereszt, vagy amit akartok, az Otelló sorai mögött megbújó „humorforrásokat”.