„Egyetlen nap alatt veszítette el mindkettőt. Szíve megfájdult az emlékek kínzó közelségétől. Anyja búcsúszavai jutottak eszébe: „...a titkok az Istenéi, a kijelentett dolgokat pedig az embernek adta”. Az első évben nem telt el úgy nap, hogy ne kérdezte volna meg Istentől, miért történtek azok a fájdalmas dolgok vele. Nem értette, miért engedett meg a Mindenható ilyen borzalmas tragédiát. Sokáig kínozták a kérdések, de aznap este anyja rámutatott, és választ adott ezekre a kérdésekre. Ha Isten úgy látja, úgy is kijelenti neki, ha pedig nem, akkor titok marad. De már el tudta ezt fogadni, és nem hagyta, hogy az ilyen kérdések tovább gyötörjék. Hosszú hetek óta újra jól érezte magát. Nem voltak többé rémálmai, szeretett emberek között lenne. Ha átment Klióhoz, nem talált ki semmit, hogy éppen milyen sürgős dolga akadhatna, inkább órákat töltött ott beszélgetéssel. Valami megváltozott benne, valami új érzés költözött a szívébe. Nem tudta még pontosan, hogy mi ez, de eldöntötte, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy megismerje azt a személyt, aki ezt a változást elkezdte az életében. Magára zárta ajtaját, elnyújtózott az ágyán és lehunyta szemét, hogy lássa maga előtt a Tibériást, ahol Jézus várta a tanítványait a parton. „