A II. század derekától fogva a birodalomszerte terjeszkedő kereszténység történetének mindmáig az egyik legnagyobb horderejű ideológiai hadműveletét hajtotta végre: az egységes szellemi univerzum megalkotását. A II. századi apologéták – Jusztinosztól Hippolütoszig ívelő – sora a nagy és kis kultúrák vallási rendszereinek, misztériumainak és kultuszainak alig áttekinthető, turbulens sokaságából olyan univerzumot hívott életre, ahol az említett vallási jelenségek, lokális múltak mindannyian „megnyugtatóan”¬* illeszkedtek a bibliai kinyilatkoztatás mindenségébe. A világvallás lényei egytől egyig levedlették hamis istenneveiket, és gonosz angyalokként vagy éppen démonokként „lepleződtek le” a Krisztus-hit követői előtt. (*„Megnyugtatóan” – korántsem az annektált hagyományok és vallások szempontjából, hanem logikai értelemben.) „Az idézett levélrészlethez egy fénykép is tartozik, amely ott látható a Kerényi–Angelo Brelich-levelezést egybegyűjtő kötet címlapján. Feltehetőleg egy kis olasz trattoria teraszán vagyunk, a címszereplők pillanattal babráló tekintetének kereszttüzében egy üveg vörösbor. Az arcok inkább feszültek, mintsem az elysioni derű hordozói. Az ilyesfajta feszültség a(z összehasonlító) vallástörténész és a teológus tekintetében valószínűleg egy és ugyanaz: hogyan lehet bebocsátást nyerni abba a(z al)világba, amely a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás világának polgára számára – úgy fest – örökre zárva marad. Aki ugyanis bebocsátást kér, a görög tragédia oltalomkérőjeként jár el, de még ő sem tudhatja pontosan, ha ama bizonyos ladikra száll, hová is érkezik meg.”