Egy ház a hegyek ölelte, háromnyelvű Brassó szívében, amely szerencsésen túlélte a régi városrészt sújtó erőszakos átépítési hullámot. Zegzugos emeleteit egyetlen nagy család generációi lakják, köztük a legkisebbek: Ana a bátyjával és két unokatestvérével. A gyerekek számára ez az öreg ház maga is családtag, amely a saját rejtélyes életét éli. Határtalan, titkokkal és emlékekkel teli játszótér, ahol rejtekjáratok és befalazott kincsek után kutathatnak, szimatolhatnak a felnőttek viselt dolgai után, titkos társaságot alapíthatnak, és még ezernyi játékot agyalhatnak ki; ha pedig épp elunnák magunkat, felfedezőutakra indulhatnak a környék fölé magasodó Tâmpa hegyre, vagy strandolhatnak a közeli szálloda tetőteraszán. Egy ház, amelyben észrevétlenül felnőhetnek, miközben a családi történetek, vidámak és szomorúak, beépülnek az évszázados kövek közé. Őrzi őket magában akkor is, amikor már mindenki elment. Parvulescu meleg nosztalgiával megírt regénye a diktatúra idején átélt gyermekkor varázslatos világáról és az idő hatalmáról szól: önazonosságról, összetartozásról és az emlékezés magányáról mesél. „Mindent meg tudsz javítani? – kérdeztem. – Majdnem. – Az árnyékot is? – kérdeztem. Előző este árnyékra lépést játszottunk, és nekem azt mondták, hogy tönkrement az árnyékom, és sohasem fogom tudni úgy használni, ahogy kell. – Azt is – felelte egyszerűen Gheorghe bácsi, aki ismét pöfékelve cigarettázott. – Megjavítod az ember lelkét, és a teste is helyrejön. Ha a test jól van, az árnyéka is helyrejön magától, ahogy a fű és a virág is helyrejön eső után. A lélek esője hull a testre, és a testé az árnyékra. Ez egyszerűnek tűnt, mint a jó napot.”