Ez egy fejbe csapott reggel, egy hangos gondolat a villamoson, egy halk fájdalom az éjszaka közepén. Szembe megy a megszokottakkal: formai kötöttségekkel, társadalmi elvárásokkal, önáltatással. Ez a líralista nem udvarias. De nem is akar az lenni. Inkább kérdez, mint állít, inkább láttat, mint ámít. Néha megnevettet, néha gyomorszájon vág, néha vigasztal. Ezek a szövegek nem szépítik a valóságot – szétcincálják, majd újjáépítik. Néha rímben, néha rímtelenül; de mindig igazán. A szerző hol lágy iróniával, hol brutális őszinteséggel szedi ízekre a közösség álságait és az önismeret paradoxonjait. Ír szerelemről, családról, halálról, hatalomról – és arról, hogy egyáltalán mi a fenét kezdjünk magunkkal ebben a zűrzavaros világban. Verseiben ott dobban a modern világ ritmusa, ott vibrál a társadalmi feszültség, és ott suttog a legbensőbb magány hangja. Az Antiversek olyan tükröt tart elénk, amely nem torzít, mégis kényelmetlenül őszinte – de pont ezért válik fontossá. Mert az antiversek nem félnek kérdezni. És sajátos választ adni sem.