2014-ben a neves költő, Francis Blundy szűk baráti körben ünnepli felesége születésnapját. Az est fénypontjaként felolvassa a neki írt szonettkoszorúját. A gyertyafényes vacsora résztvevői mit sem sejtenek arról, hogy a költeménynek később nyoma vész, és évtizedekkel később egy letűnt „aranykor” egyik legfőbb kulturális teljesítményeként fognak tekinteni rá. 2119-ben egy pusztító nukleáris katasztrófa és a megemelkedett vízszint következtében az egykori Anglia déli vidékeit elnyeli a tenger. A túlélők életét beárnyékolja az elveszett világ emléke. Thomas Metcalfe, magányos tudósként, megszállottan kutat Blundy szonettjei után, miközben a 21. század elejének fennmaradt dokumentumait tanulmányozza. Az akkori emberek, – a mi hétköznapjaink – szabadsága és lehetőségei teljesen lenyűgözik. Amikor rábukkan egy nyomra, amely elvezetheti az elveszett vershez, bonyolult szerelmi szálak és egy kegyetlen bűntény tárul elé, amely romba dönti mindazt, amit addig biztosként tudni vélt. A regény egy nagyon is valóságosnak érezhető disztópiába ágyazva kérdőjelezi meg a tudásunk és a múlt megismerhetőségének a korlátait, de a nosztalgia abszurditásának bemutatása mellett felcsillan a folytonosság vagy állandóság reménye: „Más víz folyik a mederben, más a partmenti növényzet, más élőlények élnek a vízben, más levegő áramlik fölötte. A patak mégis ugyanaz.”