Szabadversekből álló trilógiájával (A törődés eredete, 201908081; Egy a semmiből, 202112159; A bujkálás vidéke, 202504094) érzékletes térképet festett belső világaihoz a korábban komikusként ismertté vált, mára a tizenharmadik köteténél jár szerző. Bagi Iván akkor azt ígérte, hogy a költeményeket maga mögött hagyva szögre akasztja a lírát és az epika nagykabátját ölti magára. Addig is, amíg az ígért regényre várnak a nyájas olvasók, a Hitel Kiadó gondozásában még egyszer alkalmunk nyílik arra, hogy Bagi Iván költészetének legjavába bepillanthassunk. Az öt ciklust (I. Az ábrándozó naivitás járatlan csúcsain – A kezdetek; II. A tárgyak felfedezése; III. A sötétség áramlatain hazarepülve; IV. Új színek felé törve; V. A szerelem szirénhangjai) felölelő verseskötet egyrészt a lírai életmű eddig állomásait rögzíti, a legjobbnak ítélt versekből ad át egy impozáns válogatást, hogy azt még máshol korábban nem publikált költeményekkel tegye teljessé és naprakésszé. A lírikus nem tagadja meg önmagát, amikor a hétköznapi élethelyzeteket minuciózus műgonddal festi meg, hogy a mindennapiság trivialitása mögött az élet apró, rejtett misztériumra irányítsa olvasói figyelmét. Bagi Iván jó megfigyelő, lírájának sajátos lencséje előtt nem maradnak rejtve a berendezési tárgyak vagy éppen a napindító cselekvéssorok rituális rendje, szabott sora. A költő a szerelmet is egészen sajátosan értelmezi: nosztalgiával vegyes múltidézés keretein belül tárja fel lelke mélyebb rétegeit, a gyengédség, az intimitás a szeretők és a gyermek és az anya kapcsolatának izgalmas párjaként tételeződik.