Igaz lehet a kötet végén felbukkanó gondolat? Mielőtt leoltanák a villanyt, mint az osztályon szokták, az egykori ambulánst – aki mindig ambuláns marad – megvádolják: írni fog egy novellát. Ő is kezdi. Vasas Tamás új verseskötetében már gyanúsan a lap széléig érnek a versek. Már prózaversek, de még nem prózák. Ugyanakkor az ambuláns nem biztos, hogy átmenne egy vakteszten. Úgy értem, ha nem tudnánk, hogy verseskötet, talán azt hinnénk Hajnóczy vagy Bólya Péter írta prózát olvasunk. Sűrű szövésű anyag, az biztos, kissé kellemetlen tapintásra, de határozottan használható. Ha az ember átjut a fanyalgó önismeret Szkülláján és a töredékesség Karibdiszén, bevonódik ebbe a sötét állapotba. Érdekelni kezdi az ambuláns, talán meg is szereti ezeken az átgondolásokon keresztül (ahogy ő írja: átgondolások egy elsiratott, egészséges vagy csak múltbeli állapot körül). Az ambuláns az osztályon újraindítja a gépet, töredezettségmentesít, különféle éber-féléber állapotokban rakosgatja össze gyűlölt önmagát, a világot, felborult világát. Aminek részévé váltak az osztály lakói, kísértetei. Az egykori ávóstól kezdve a papucsos nőig, akiről pl. megtudjuk: „végül zártra vitték, a főnővér pohara betelt, amikor hátulról feldugta magának a wc-kefét”. Vagy épp ott van Diána, vagy Saci, vagy f., vagy r., vagy k. Akik az sem biztos, hogy léteznek. Vasas, vagy hőse, az ambuláns, különös fiú. Rengeteg minden érdekli (Mundruczótól Nacume Szószekin át a Nirvanáig és Gorillazig), de közben mintha mégsem érdekelné semmi. Sok nyomot ad nekünk, amik segítségével rábukkanhatunk, ha már neki nem mindig sikerül. De végig homályban is tart minket. Talán szándékosan. Ez nem biztos. Talán csak őszinte. Keménylíra, ahogy ő mondja. Igaza van. Tényleg az: nyers, őszinte, tud szép is lenni, humora is van („elolvastam egy könyvet. az élet szép. ennek se volt még nehezen múló hasmenése.”) – és olyan sűrű, hogy megáll benne a kanál. Toroczkay András