Oravecz Imre folytatja nyolc évvel ezelőtt elkezdett naplójának közreadását. Az Alkonynapló első kötetében (202405218) a 2018 és 2023 között született rövid feljegyzéseket olvashattuk. A második kötet folytatja a kronologikus rendet, és az íróként és költőként egyaránt elismert Oravecz 2023 és 2025 között lejegyzett gondolatai, benyomásai kaptak helyet benne. A rövid szövegek egyaránt felkínálják az egységes, folytatólagos naplóként való olvasás lehetőségét a prózaversként való megszólalás mellett. A tömör, lecsiszolt mondatok súlyos állításokat fogalmaznak meg az életről, az emlékekről, a jövőről és az öregedés révén testközelbe került halálról. A naplóíró megmerítkezik a múltban, hagyja, hogy emlékei szabadon áramoljanak rajta keresztül, miközben – ahogy az lírájából is ismerős lehet – a természet éves körforgásának, az épített és természetes környezet aprólékos lejegyzésének is tág teret enged. A kötetnyitó gondolatmorzsák rögtön felvillantják a főbb témákat, mindazt, ami valóban foglalkoztatja a naplóíró egót. „Nagy pelyhekben hull a vizes hó, és vastagon megtapad a vadcseresznyefa ágán. Aztán lefordul, letépi és magával viszi az utolsó levelet a földre” (Az ősz vége). A hulló levél, a barnuló lomb, a későnyári időjárás őszt és telet megelőlegező melankóliája később is visszatérő motívumként kap helyet Oravecz lírai naplójában. Majd egy váratlan váltással az olvasói figyelmet a kintről a bentre, a lélek legmélyére irányítja: „Közben gyanítottam, de most már kezdek megbizonyosodni, hogy nem annyira szerelem az, amit J. iránt érzek, hanem inkább rémület, kétségbeesett kapaszkodás, hogy segítsen, holott nem ő, nem egy másik gyarló ember igaz társam az öregségben, hanem Isten, akit tévesen megpróbáltam vele helyettesíteni” (Helyettesítés).