„Kiábrándult, de nem kiábrándító, fáradt, de nem fárasztó Robert Şerban verseinek világa, és valahol mindezen túl van benne bizakodás, remény egy jobb életre” – jellemezte a román költő versuniverzumát a kritika. Rezignáció és reménység a maga ellentmondásos mivoltában jelenik meg kevés szóval sokat mondó, szűkszavú, ám mélyen jelentéses költészetében. Például így: „az élet / jó embert faragott / belőlem / mint az iga / szorgalmassá / teszi az / állatot” (Váll fölött). Az élet robotjába, monotóniájába beletört lélek alkotja tehát a kiváló jellemet. Szűkszavúságában frappáns versben határozza meg az ember helyét a hit univerzumában: „Isten mindig / egy lépéssel / előttem van / és engem még / Péternek / sem hívnak” (A követő).