Mi marad az emberből, ha elengedve a korábbi generációktól átvett terheket lecsupaszítja magát? Tamara éjjel a tudatalattijából fel­törő bűntudattal küzd, nappal pedig a közösségi média fényezett világában botladozik. Tudjuk, hogy mama szeret, csak ne tenne ez ekkora terhet ránk. A világ nem más, mint a kívánt látszat, amit igenis fenn kell tartani. Halk erőszak és hangos udvariaskodás, ez az alapja mindennek. A történet a középosztály díszletei mögül néz szembe önáltatásainkkal: lopott eprekkel, megmagyarázható bű­nökk­­el, fel nem vállalt döntésekkel és a „rend” áráról szóló vitákkal. Fanyar humorú, pengeéles próza egy nőről, aki nap mint nap küzd, hogy elhitesse magával, minden rendben van – míg a fényes felület alatt megmozdul a víz. Liza, mintha Tamara nem kívánt lelkiismerete lenne próbál életben maradni. A létezés lehetne könnyed is, ha az ember végre igent mondana a hazugságoknak. De amíg megkóstolhatjuk anyánk paradicsomos káposztafőzelékét fasírttal, addig megfeszíthetjük magunkban a vélt valóság tartóköteleit.