A több mint félszáz költemény akár egyetlen hosszúversként is olvasható, amely ugyan egymástól függetlenül létező darabok sorának tűnik föl, mégis van bennük egy határozott női szólam, és egy életív lelki lenyomata. Ez a karakteresen női ego ébrenlét és álom határán lát, érez, élményeket él át és fantáziál. Olyan a léte, mint a tenger: lelket gyötrő hullámzás jellemzi. Ahogyan magába tekint, az egyszerre megkapó és megdöbbentő: „Már egy ideje nem jutok semmire, / fölötte állok az eltelt időnek, / olyan lettem, mint a gyermek, / aki sosem kúszott, rögtön lábra állt” (Panoráma).