Végre ismét egy impozáns monográfiát vehetünk kézbe Radnóti Sándortól. Az elismert filozófus és esztéta hasonló kerülőutakon keresztül jutott el a mostani könyvéhez, mint tette azt egy bő évtizede Winckelmannról írt monográfiája esetében is. „Ahogy haladtam előre, egyre világosabbá vált, hogy megint nem fejezetet, hanem könyvet írok.” A jelen kötet témája nagyban kapcsolódik a korábbi vizsgálódásokhoz, vagyis az ízlés és az esztétikai tapasztalat kialakulásához és kultúrtörténetéhez. Radnóti a táj kultúr- és eszmetörténeti beágyazottságát vizsgálja, egyáltalán azt a jelenséget, hogy a táj mikortól tesz szert jelentésre, mikortól bír mint fenomén jelentéses szereppel a művészetekben, a különböző diskurzusokban.