Amikor a második világháború frontvonala átvonult a falunkon, én hat és fél éves, elsős elemista kisdiák voltam. A mai napig tisztán emlékszem sok eseményre. 1944–45-ben a front mögött, a hátországban, az oroszok által elfoglalt területeken szovjet katonák kóboroltak a faluk, tanyák között. Általában hárman-négyen voltak, lovas kocsival, néha teherautóval közlekedtek. Raboltak, megalázták a nőket, és előfordult, hogy öltek is. Vittek mindent, ami megtetszett nekik. A rendesebbek csak élelmet kértek. Egy kora tavaszi, fagyos estén kopogtatott be hozzánk az ukrán katona. Egyedül jött. Apámmal beszélgetett – nem tudom, hogyan értették meg egymást. A katona nálunk aludt a konyhában, ruhástól, fegyverestől. Anyám adott neki vacsorát, reggelit; s miután elment, édesapám azt mondta nekem: Fiam, a vendégünk katonaszökevény volt. Sok évtized telt el a háború óta. Eszembe jutott ez az epizód, és elgondolkodtam rajta. Vajon mi késztette ezt a katonát, ezt a paraszt fiút erre a cselekedetre? Tisztában volt azzal, hogy – képletesen szólva – a saját nyakára teszi a kötelet? Mi kényszeríthette mégis a szökésre? Mi lett vele? Vajon megúszta? Kedves Olvasó! A kisregény erre ad lehetséges választ. (A szerző)