A tehetségükkel takaréklángon élők helyett mégis Rákos Péter prágai professzor bonmot-ja jut eszünkbe: Archibald MacLeish szerint „a költői mű nem jelent, hanem legyen”, mire Rákos így felelt: a mű „van is, jelent is”. Feltehetjük a kérdést: vajon a borzasztó irodalomértelmezői annyira szűkös gárdát alkotnak, hogy hagyományápolásuk manifesztumával, ennek elemzésével és művével eredményével mindeddig adósak? Hol maradnak az átfogó tanulmányok, a monográfiák – róluk és elődeikről, például Miklós Ágnes Kata harmadik Forrás-nemzedékről szóló munkájához hasonlóan –, egészen a két világháború közti szerzőkig? Akikről sokáig nem lehetett tárgyilagosan szólni: Ligeti Ernő, Székely Mózes, Makkai Sándor, Bánffy Miklós, Bözödi György, Markovits Rodion, vagy a vitatott Nyírő József és Wass Albert. Az értelmezések hiánya azt is felveti: a két háború közti erdélyi irodalmi test összevetve a rendszerváltás óta eltelt huszonöt év, merre billen a mérleg? Ki napjaink Kuncz Aladárja, Kós Károlya, Tamási Árona, Karácsony Benője, hol a költőtriász? S vajon hová tűntek az emlékiratok, önéletrajzok, szociográfiák, a kaland- vagy történelmi regények?