Böszörményi Zoltán regénye az életmű egyik centrális darabja, mely a személyes emlékezés aktusával ontológiai mélységekbe vezet. A főhős, Tamás, nem csupán gyermekkori élményeit idézi fel, hanem azok értelmezési kereteit is megrajzolja. Ez a kettős rétegzettség – emlékezés és az emlékezésrevaló reflexió – az, ami a művet kiemeli a pusztán visszaemlékező irodalom köréből, s a létkérdések irányába tereli. Tamás figurájában az aradi gyermeki emóció és a torontói értelmiségi racionalitás feszül egymásnak, mégis e kettő fúziójában nyílik meg a valódi sorsértelmezés lehetősége. A kerítésen nyíló rés – a regény ikonikus motívuma – nemcsak konkrét térbeli elem, hanem szimbolikus ablak: bepillantást enged a világ szerkezetébe, annak látható és láthatatlan rétegeibe. A mű különös erénye, hogy a személyes történetet esztétikai, nyelvi és filozófiai dimenzióba emeli. A narráció során alkalmazott perspektívaváltások, időkezelési technikák és a nyelv rétegzettsége mind azt szolgálják, hogy az olvasó ne csupán történetet kövessen, hanem a létélményt is megtapasztalja. Bene Zoltán A Résen átjutni olyan, mintha pszichedelikus álomregényben járnánk, egy elvarázsolt erdőben, ahol a költészet muzikalitása sodor egyre mélyebbre és mélyebbre bennünket, mintha egy fülbemászó dallam ragadna magával, amely hívogat, nem engedi el a kezünk, azt szeretné, ha teljesen elmerülnénk a sorok között. Ebben a varázserdőben a metafizika erős törzsű fái között barangolunk, és ha leszáll az este, a gyermekkor traumatikus emlékei fájdalmas árnyakká nőnek. A történet erősen sodró, áradó, folyószerű, érzelmes, tragikus, húsba vágó. Aki átnéz a Résen, beavatottá válik, kulcsot kap a régmúlt, a közelmúlt és a saját személyes élettér emlékeihez. Műfajilag összetett regény, olyan akár egy mozaik, amelyben az olvasó rakja ki a kockákat, és vetíti rá a mű sorait saját életére. Varga Melinda