Polgár Kristóf versei visszatükrözik a költő kettős arcának másik felét is, ami nem más, mint a színházi élet. A szövegek a színpad és a szerepek révén egy folyamatos önreflexív, a művészet kérdéseit és lehetőségeit tágító és azt előtérbe állító horizontot nyitnak meg, s a költészet terébe ilyetén módon beszüremkedő új jelentések előtt is nyitva hagyják az utat. A kötet versei a bohém léhaság, a komolytalanság egzisztenciálisan komoly aspektusát hangosítják ki: a bohóc, az artista nem csupán szórakoztat, művészetük, színpadi jelenlétük egy a közönség számára merőben más világot hoz testközelbe, tapintható közelségbe, miközben látványos maszkjaikkal éppen az átváltozás lehetetlenségére hívják fel a figyelmet.