Josephine Quinn Nyugat című könyve azok közé a nagyívű történeti munkák közé tartozik, amelyek nem egyszerűen új adatokat közölnek, hanem magát a kérdésfeltevést is megváltoztatják, paradigmaváltó igénnyel lépnek fel. A szerző az Oxfordi Egyetem ókortörténész professzoraként a kulturális kapcsolatok és identitások kutatójaként vált ismertté, ebben a monumentális művében pedig annak a sokat hangoztatott elképzelésnek ered a nyomába, hogy létezik egy önálló, tisztán görög-római gyökerekből kinőtt „Nyugat”. Quinn alapvető állítása szerint a Nyugat nem önmagából született meg, hanem évezredeken át tartó kölcsönhatások, kereskedelmi kapcsolatok, népvándorlások és kulturális találkozások eredményeként jött létre. A könyv a bronzkortól egészen a felfedezések koráig követi végig azt a négyezer éves folyamatot, amely során a Mediterráneum, a Közel-Kelet, Afrika, Ázsia és Európa társadalmai folyamatosan formálták egymást. A szerző különösen nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a történelem mozgatórugóit ne az elszigetelt „civilizációkban”, hanem az emberek, áruk, technológiák és eszmék közötti kapcsolatokban keressük. Ebben az értelmezésben a görögök, a rómaiak, a föníciaiak, a perzsák vagy éppen az arab tudósok nem egymástól elkülönülő világokat alkotnak, hanem egy közös történet szereplői. A kötet egyik legizgalmasabb vonása, hogy számos közkeletű történelmi mítoszt kérdőjelez meg, köztük azt a nézetet is, amely a Nyugatot kizárólag európai teljesítményként láttatja. Quinn régészeti leletek, genetikai kutatások, irodalmi források és történeti példák egész sorát vonultatja fel annak bizonyítására, hogy a kultúrák mindig is átjárhatóak és egymásra utaltak voltak. Miközben a könyv tudományos alapossággal készült, stílusa kifejezetten olvasmányos, gyakran szinte regényszerűen eleveníti meg az ókori kikötők, kereskedők, uralkodók és utazók világát.