Fodor Miklós A néptámasztó hagyomány választása című kötetének esszéi három nagy témacsoport köré szerveződnek. 1. A hagyomány újra-szentelése – a választott nép példázat a keresztény népek kulturális önreflexiója számára; 2. Jelképteremtő közösség – kiváló-visszaágyazódó magyar népi kultúra; 3. Kísérletek a néphagyomány élővé tételére. Három irányból közelítenek a választott középpont, a teremtő szent jelensége és jelentése felé. A szentség a kultúrát alkotó ember lényege. Az a rejtekező dráma, ami teremt. A természet teremtő hatalmát a kultúra emberiesíti. A kultúra feladata tehát a szentség erejének, törvényadó iránymutatásának megőrzése a társadalmi viszonyokban, a lélekben és a kultúra termékeiben. A kötet esszéi mindenkor jelképeket keresnek, a jelképek által az archaikus – teremtő – kultúra világképét, életszemléletét kísérlik meg felvázolni. Kimondva vagy kimondatlan egyre csak azt kérdezik: mit tudott ez a ma már gazdasági-társadalmi talaját elveszített, de a kulturális emlékezetben még ható és új életre éleszthető kulturális alakzat, amit a modern, nagyvárosiasodó civilizáció már nem tud, noha érdemes, sőt életbevágóan fontos volna tudnia? „A valóság sokrétű drámája a főhősben csomózódik eggyé. Az válik főhőssé, aki ezt a drámát megérzi. És nem csupán megérzi, de feladatául is választja. Homályban marad a válasz arra a kérdésre, milyen hatalom választatja vele ezt. Fogalmilag ezen élethelyzetet lappangó kiválasztottságnak nevezhetjük. A hős a történet elején csupán lehetőség szerint hős, hogy valóban az lesz-e, az attól függ, végig tud-e menni azon az úton, melynek kritikus pontja a sárkányküzdelem. Mint fentebb jeleztem, nem elég végigmennie az úton, meg is kell szereznie azt a csodaszerű tudást (például valamilyen varázseszközt), mely a győzelem eléréséhez nélkülözhetetlen. Abban a világképben, amit itt felrajzolok, az ember nem stagnálhat. Nem csak arról van szó (bár arról is szó van, csak nem elsősorban), hogy egy újra és újra felbukkanó rémet legyőzzön léte fenntartása érdekében, hanem arról is, hogy továbbteremtődési kényszer alatt áll. Az a kiválasztott, aki ezt érzékeli önnön lelkében. S ha érzékeli, ha megvan benne a többlet, akkor arra is nyitottan reagál, ha váratlanul szembetalálkozik vele a valóságban például egy ősz öreg vagy egy eliramodó nyúl képében stb. Nézetem szerint ez a mese filozófiai üzenete. A nagy visszaszívó erő (a sárkány), mely a teremtő kiáradás második, de nélkülözhetetlen pillanata, csak a továbbteremtődés – az evolúciós kényszer – hatalmának megérzése és sugallatainak követése (a táltos ló) révén győzhető le időről időre. A valóság megszüntethetetlenül drámai jellegű. Kényszer a továbblépés, mert ha nem is tett volna kárt jó rendjében a nagy ellenfél, a világ akkor sem lenne teljes. Ezért érzi kényszernek a kiválasztódott hős az útra kelést, a küzdelmet. Istentől eredő, szent kényszer magasabb rendű szerveződésbe fogni. Nem azért nem lehet megállni, mert az maga volna a halál, hanem azért, mert így van a világ megteremtve. Aki a valóság drámaiságát meg akarná szüntetni, azonnal szembe találná magát egy népmesei hőssel. Ebből pedig az a kellemetlen következtetés származik, hogy mindenképpen elvész a jelenvaló világ adott formakincse és rendszere. A kérdés csak az, hogy az élő valóság alacsonyabb szintre zuhan-e vissza, vagy gazdagabbá és bonyolultabbá szerveződik. Vagy-vagy. Vajon a varázsmese újrafelfedezése nem azt a mély társadalom-lélektani igényt jelzi-e, hogy végre jöjjön el a népmesei királyfi, és törje meg a Napot, Holdat és csillagokat fogva tartó sárkányok uralmát?” (részlet A varázsmes