Zalán Tibor legújabb verseskötetében folytatja a rá jellemző poétikai kísérletezéseket: a felezőszonettek, ezek a kétszer hét sorból álló versek kötetbe rendezve leképezik a költő világát. A vallomásos és a gondolati líra hagyományának masszív talaján állnak e formailag jól körülhatárolható szövegek, melyek grammatikai, retorikai felépítményét, a felezőszonettvázra ráhúzott szöveghúst az avantgárdból megörökölt gesztusokkal tépi és cincálja szét a legváratlanabb helyeken és pillanatokban. A központozás elhagyásával a mondathatárok eltűnnek, az egymásba folyó, egymással elvegyülő mondatok delejes zakatolása, két- vagy többértelmű, ambiguus hangulata melankolikus, máskor szinte depresszív mélységet ad a verseknek. Nincs biztonság, nincs bizonyosság – ismeret- és lételméleti magárahagyottság jellemzi Zalán Tibor verseit, melyek éppen a lehorgonyzottságtól való irtózásuk miatt bírnak felszabadító erővel. De mielőtt teljesen „szétesnének”, a grammatika legkisebb egységéig szétforgácsolódnának, a lírai én visszatérő, ám végig homályos ködalakja némi tartást és kohéziót kölcsönöz nekik. Ez a dinamika, a jelentések szóródása, a nyelvi entrópiával való megküzdés jellemzi a kötet játékosan komoly verseit. „Ha meghalok egy döglött madarat találnak az / orvosok a szívemben ki majd csak harmadnapon / fog felrepülni a kristályegekbe (…)” – olvashatjuk a Döglött madár című nyitóvers kezdő soraiban. A madár mint a költészet és a lélek metaforája Zalán Tibornál már döglött, mégis a feltámadás kereszténységből átörökített misztériuma lebeg felette, hogy az anyagi és a spirituális közeg határán egyensúlyozzon.