Évtizedek alatt érlelődött monográfiává Abádi Nagy Zoltán kutatásainak eredménye. A Debreceni Egyetem professzor emeritusa arra vállalkozott, hogy a tudomány- és teóriatörténeti bevezető, valamint a téma szülte elméleti kérdésfelvetések tárgyalása után a narratológiát, jelesül a kulturális és kognitív narratológiát már ne egy újabb elméleti keretrendszerként, hanem a szépirodalmi szövegek immanens értelmezési módjaként, a műelemzés mindenkor segítségül hívható eszközeként mutassa be irodalomtörténész, irodalomelmélész és leendő bölcsész olvasóinak. A szerző amellett érvel, hogy az elemzés akkor tekinthető sikeresnek, ha a primer szöveget nem az éppen aktuális és népszerű elmélethez rendeljük hozzá illusztrálandó, hanem a szöveg és az elmélet együtt hozza létre a jelentést, a narratológia ilyetén alkalmazása pedig – Abádi Nagy érvelése szerint – olyan jelentésrétegeket tud feltárni, amelyek más elméleti megközelítések, olvasási stratégiák követésével rejtve maradnának. A kötet jól követhető módon épül fel, négyosztatú szerkezete a következő mintázatot követi: az első részben a kulturális, míg a másodikban a kognitív narratológia elméleti és gyakorlati használhatóságáról tudhatunk meg többet. Ebből adódik, hogy lesznek olyan fejezetek, melyekben az elméleti hangoltság tekinthető meghatározónak, míg a műelemző részekben inkább a gyakorlatorientált szövegszervezés dominál. Abádi Nagy Zoltán a jelentős kultúrateoretikusokat és irodalomelmélet-írókat követve úgy látja, hogy a szépirodalmi szöveg megszűri és feldolgozza a kultúrát, miközben létrejöttével gyarapítja is azt – egymásra hatva jön létre időben mindkét fél, melyek előfeltételei is egymásnak.