Ennek a könyvnek a kiváltó oka, s nemkülönben főszereplője - akár minden elbeszélésnek, vagy magának a történelemnek - az idő. A meg- és beérett (bekattant) idő. A magyar beatkorszak históriája anyagát akkor siettem nagy hirtelen egybefonni és rögzíteni, amikor arról értesültem, hogy Bródy János, a magyar beat zene és korszak meghatározó alakja, a 2026-os év tavaszán - mégpedig milyen borotvaélen habzó korszak- és világváltást delejező évszakban! - a 80. születésnapja figyelmeztetésére (április 11-én) be kívánja fejezni nagyobb szabású koncertjeit. A tantusz leesett. Igen! („mindig egy szót szól énnekem“.) Ez a soha vissza nem térő alkalom egyúttal a magyar beat (és korszaka) mágikus-szimbolikus lezárulásának is számít. Igen? („mindig így felel, ha kérdezem“) Nem éppen, vagy nem teljesen ebben az időintervallumban. Hiszen a históriás narratívámnak az a keretet adó megállapítása, hogy a múlt század hatvanas éveinek elején kezdődött magyar beatkorszaknak vége szakadt az ugyan e század nyolcvanasai második felében. Utóvédharcai az évtized- és rendszerváltásra estek. Más megfogalmazásban: a Kádár korszak kimúlására. (Ezt a fordulatot, s egyben felszabadítóan (beat)ünnepi végszót idézi meg a címlapon az Illés együttes 1990. szeptember 15-i Népstadion koncertje.) Tehát a rákövetkező idő mozgásaiban a beatkorszak vulkánja kihűlt és megmerevedett, hogy lehetővé válhasson históriája szakaszokba szedése és rögzítése. Mindehhez sokáig muszáj volt élni, hiszen ahhoz, hogy egy adott történelmi korszakot hitelesen - még az utókor szenvtelen vizsgálódó magyarázatai előtt - ábrázolni lehessen, nemcsak az elevenen lávázó időt kell túlélni, hanem még a rákövetkezőt, sőt, a legújabb hajnalát is. Nem mindenkinek adatik meg a biológiai és a históriai idők effajta összepasszintása. Azonban Bródy Jánosnak - akinek még az is megadatott, hogy kétszer ugyanazon folyó vizébe lépjen -, valamint krónikás druszájának része lehetett abban, hogy átküzdjön több, markánsan elkülöníthető periódust a magyar 20. század második felében, - ami lehetővé teszi számukra a „Beatünnep“ balladája elskandálását, sőt: kötelességét. A kimerevedő-kristályosodó idő homogenizálódása során a múlt többdimenziós jövővé gazdagodik. (Lásd. a kötet Függelékét.) A „Posztbeatkorszak posztok“ részben pedig - a nemzedék hősei elmenetelét elsiratva - a krónikás azzal szembesült, hogy az ifjúság múzeum-archívumával mit lehet/kell kezdenie? Hogyan adja tovább, s főleg - ez adhat ügyet, célt maradék idejének - hogyan szervítsék és építsék be „túlélő“ nemzedéktársaival az „érzéki-erotikus“ élményeiket és tapasztalataikat — túl merész kísérlet? - az ezeréves magyar kultúra univerzumába.